Hihetetlen nyaralásom 1945-ben

1945-ben a tavasz szokatlanul korán és csodálatos erővel áradt szét a háborútól gyötört Európán. Tokod-Altáró, ahol éltünk, pár száz bányászcsalád alkotta kis település volt a dorogi szénmedencében. Március elején még vad harcok dúltak körülöttünk, de a hónap közepére a hadi események megszűntek, és a ragyogó napsütésben meleg, langyos szelek fújták el a havakat, amelyek december elejétől március végéig vastag fehér lepellel takarták el szemünk elől a háború rettenetes nyomait: emberek holttestét, a kerítések tövében az alkalmi katonasírokat, lovak tetemeit és az üszkös romokat, az eldobált, vagy fel nem robbant hadianyagot, kilőtt harckocsikat, a repülőgépek roncsait.

A hónapokig tartó harcok a lakosság minden tartalékát felőrölték: 3-4 alkalommal zúgott át raktunk a front. A bányák nem termeltek, a kereskedelem leállt, az élelmiszertárakat a katonaság kifosztotta, a közigazgatás megbénult. A tokod-altárói lakosság feljött a bánya elhagyott járataiból, ahová a hadi események elől behúzódtak, felkeresték elhagyott otthonaikat, melyeket nem ritkán kifosztva, romosan, akár földig rombolva talált. Serényen hozzáláttak a háború nyomainak eltakarításához. A Gerecse szurdokaiban meghúzódó kis falvak lakossága valamivel jobban járt, mint a hadiipar szempontjából stratégiai fontosságú szénmedence bányászai: megindult a fekete kereskedelem. Élelmiszer begyűjtő batyusok menete indult el minden reggel a környező falvakba, ahol tartalékokat reméltek. Hátizsákjaikban ruhát, cipőt, a falvakban nélkülözhetetlen iparcikket vittek csencselésre, élelmiszerért.

Szállingózva érkeztek haza a bujkáló leventék, szökött katonák, és nagy ritkán a koncentrációs táborokból, munkaszolgálatból szabadult, életben maradt, ijesztő állapotú zsidó magyarok. Megindult az áramszolgáltatás, kinyitottak a bányák. Mindenkit meglepett, milyen gyorsan visszatért az élet a régi kerékvágásba.

Iskolánkat, amely a katonaságnak laktanyául, és némely terme lóistálló gyanánt szolgált, március közepén sebtiben rendbe hozták: kitörött ablakait olajjal átitatott papundeklivel pótolták, a belövésektől huzatos termeket megfoltozták, a feltüzelt iskolapadok helyébe ideiglenes padokat készítettek. Ismét lett tanítás! Az első tanítási napokon tanítóink számba vették a hiányzókat, s a zöldkeresztes nővérek – az óvóhelyül szolgáló bányajáratokban töltött hónapok után, – megvizsgálták ki lett tetves, és ki rühös? Megkaptuk az első védőoltásokat, kiütéses tífusz és tetanusz ellen. Emlékszem egy szeles áprilisi napra, amikor tanítóink reggel sorba állítottak minket és az iskola átvonult a 3-4 kilométerre lévő tokodi temetőbe, ahol megkoszorúztuk az alig pár napja kialakított elesett katonák közös sírját. Elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot.

Hiába örvendeztünk a háború végének: szinte nem volt nap, hogy a fel nem robbant bombák, „döglött” lövedékek, széjjelhagyott gránátok, aknák, ne szedték volna az áldozataikat, s gyakran, éppen a gyerekek közül! Így történt, hogy az egyik, derűs, májusi napon hatalmas robbanás rázta meg a levegőt és a község fölött gombaszerűen óriási fekete füstoszlop szökött a magasba. A tűzszerészek az összegyűjtött hadianyagot a tokod-altárói Munkás Otthon udvarán halmozták fel, s elég különös módon, a szépen kupacba rakott bombákat, lőszereket senki sem őrizte. A kis bányászgyerekek játszadoztak ezekkel, és valahogy felrobbantották az egészet: több, mint egy tucat gyerek veszett oda, köztük két osztálytársam is. Testüket azonosítani sem lehetett! Temetésükön az egész bányatelep gyászolt. A kis koporsókon csak a nevek voltak biztosak, azokba többnyire csak egy-egy azonosíthatatlan végtag, széttépett testrész jutott.

Aztán vége lett a csonka tanévnek is. A tanév vége felé, május közepén, felröppent a hír – talán a tisztelendő bácsi a templomban jelentette be? – hogy az Actio Catholica megszervezi az élelmiszer hiánytól szenvedő bányászgyerekek csoportos nyaraltatását az ország háborútól kevésbé meggyötört falvaiba.

A bányász családokban hagyomány volt a sok gyerek, s azok mindig éhesek voltak. A telep plébánosa és a zöldkeresztes nővérek, akik jól ismerték a bányász családokat, összeállították a nyaraló gyerekek névsorát. Szüleim hét gyermeket neveltek, s így velem együtt, a 2 évvel idősebb bátyámat és a 2 évvel ifjabb öcsémet is felvették a listára.

Úgy június közepén került sor az indulásunkra. Édesanyánk mindhármunk kis hátizsákjába csomagolt néhány váltás fehérneműt, némi hideg élelmiszert és tisztálkodási eszközöket. Aztán egy reggel a tokod-altárói vasútállomáson búcsúztunk el szüleinktől. Egy teljes vagont megtöltöttünk, fiúk lányok vegyesen, 4 évestől 10 évesig, akiket két zöldkeresztes nővér felügyelt és kísért az utazás alatt. Lehettünk talán negyvenen is.

1945 nyarán nem volt egyszerű dolog a Komárom-Esztergom megyei Tokod-Altáróról a mintegy 350 km-re lévő, Baranya megyei Palotabozsokra vonattal eljutni. Nekünk ez négy és fél napig tartott. Meleg nyári napok voltak ezek, s a háborúban a Magyar Állami Vasutak technikai feltételeiben, mozdonyokban, vasúti kocsikban, személyzetben is katasztrofális veszteségeket szenvedett. Átforrósodott vasúti kocsink hosszú órákat állt magányosan pályaudvarok mellékvágányain, vagy soha nem hallott nevű, apró falusi állomásokon. Láttunk végtelennek tűnő, tankokkal és katonákkal megpakolt, keleti irányba robogó szerelvényeket, és minden állomáson rengeteg orosz katonát. Budapesten a Keleti pályaudvarról gyalog tettük meg az utat a Déli pályaudvarra, ami gyerekek számára nem kis séta volt. Láttuk a szétlőtt-lebombázott fővárost, a Dunába szakadt hidakat, s átkeltünk egy ingadozó, fából összetákolt dunai hídon is. Megtekintettük ezen séta közben a találatoktól lyuggatott, romosan is lenyűgöző Országházat. Jól emlékszem arra a sokat idézett, emblematikus képre, ott valahol a Duna-part pesti oldalán, amelyen egy repülőgép a negyedik emelet magasságában, orrával befúródva lóg ki a ház falából.

Gyerekek voltunk, az utazás minket inkább szórakoztatott, semmint szenvedtünk volna. Mai eszemmel visszatekintve, elképesztő körülményeket éltünk meg. Egyetlen vasúti fülkében a mindig zajos, nyüzsgő gyerekek, a szűk, összepisilt, lekakált, mocskos WC fülke, alvás a faburkolatú vasúti kocsi kemény ülésein, és mindez tetézve a poloskák elképesztő tömegével. Ez utóbbiakkal mi még addig soha nem találkoztunk, s miközben bűzlöttünk a szétnyomott poloskák szagától, elszánt dühvel vadásztunk rájuk. Mindenütt ott voltak! Véresre vakartuk magunkat, s elképedve láttuk a nagy, piros hólyagokat, amelyek ruhától fedetlen testrészeinket minden reggelre elborították.

Nem tudom elfelejteni Pineskát sem. Volt közöttünk egy zsidó kisfiú, göndör fekete hajú, fekete szemű, hófehér bőrű. Talán elmúlott 3 éves. Valamelyik bányászcsalád bújtatta a háború alatt, s ő is felkerült az üdülni küldött gyerekek listájára. Alig tudott még beszélni, mindig sírt, s minden éjjel összekakálta magát. Ha kérdeztük, hogy hívják, így válaszolt: – Pineska vadok! – A név a Piroska selypített torzulása volt. Valószínűleg annak a lányruhás kamuflázsnak volt a szükséges velejárója, amely a szüleitől megfosztott, boldogtalan kicsi zsidó fiút rejtegetni segítette.

Négy napos zötykölődés után, amikor vonatunknak csigalassúsággal még a Tisza éppen összetákolt, ijesztően nyikorgó acélhídján is át kellett kelnie*, a kora délutáni órákban érkeztünk meg célállomásunkra. Mai eszemmel el sem tudom képzelni, hogy tartott ki a hazulról hozott kevés élelmiszerünk. De van egy emlékem arról, hogy amikor átgyalogoltunk a fővároson – villamosok csak elvétve közlekedtek – egy romos, körfolyosós, gangos, sokemeletes ház legfelső emeletén, ahová a sok kisgyereknek fel kellett gyalogolnia, az Actio Catholica finom, meleg, sűrű sárgaborsó levessel és lekváros buktával vendégelt meg minket. Itt valószínűleg ellátták csapatunkat az út további szakaszára még némi élelmiszer tartalékkal is. Valamelyik katonai laktanyában egy éjjel szalmazsákokon aludtunk, ahol tisztálkodni is lehetett. Ez utóbbira kísérőink nagy súlyt fektettek.

A palotabozsoki állomáson nagy tömeg várt minket. Már el tudtam olvasni az emeletes, sok ablakos, takaros kis állomás feliratát: P A L O T A B O Z S O K. Mint megtudtuk, reggel óta vártak ránk a jó falusiak, akik megérkezésünk után, még ott, a vasúti sínektől kicsit távolabb, tejjel és pogácsával vendégeltek meg mindnyájunkat. Nagy volt az öröm mindkét részről: mi az utazás végének és a finom enni-innivalónak örültünk, a vendéglátóink megérkezésünknek. S megkezdődött elosztásunk: szólítottak egy-egy gazdát, aki végigment a felsorakozott gyerekek előtt és kiválasztott valakit közülünk. Néhányan kocsival voltak. A többiek kézen fogva kísérték a vendégeket a kis domb mögött, macskaugrásnyira lévő faluba. A széles utca két oldalán sorakoztak a túlnyomóan cseréptetős, egyöntetű stílusú, csinos lakóházak. Mögöttük, a gazdasági épületek egy részét nád vagy zsúptető fedte. Gesztenyefákkal övezett, tág tér vette körül a falu szép, barokk templomát.

Mi testvérek, hárman, most szakadtunk el életünkben először egymástól. Csak én sírtam. Gábor kicsi volt és éhes, tömte magába a pogácsát. Gyuri nem mutatott érzelmeket. Más-más családhoz kerültünk.

A továbbiakban csak a saját élményeimről tudok beszámolni úgy, ahogyan az ott töltött két és fél hónapot egy 7 éves gyerek szemével láttam és ahogy az eseményeket, gyermeki eszemmel megérteni tudtam. Sajnos, nevekre már nem emlékszem. Különben is, a nyelv kezdetben komoly gátat emelt a csak magyarul beszélő vendéggyerekek és a falu csaknem színtiszta német ajkú lakossága közé. Életem egyik napsütéses, gondtalan és káprázatos nyara volt az, amit ebben a sváb faluban töltöttem. Nem csak az új élmények okából, hanem mert magával ragadott a falusi élet egyszerűsége, a sok-sok új benyomás, de leginkább az engem választó család kedvessége és irántam megnyilvánuló tapintatos szeretete. Lenyűgözött a szigorú rend, amely életüket jellemezte, s amit magukra nézve természetesnek tartottak, de tőlem nem várták el, mert mindvégig megkülönböztetett vendéggyerek voltam, akire vigyázni kellett, baja ne essék, s akit jól tartottak olyan sváb ételekkel, amelyeket addig nem ismertem, de nagyon megszerettem.

Éppen virágzott a bodza és a hárs, de leginkább az árokpartokon és kerítések mentén mindenütt nyíló kamilla virág illata csapta meg orrunkat, amely keveredett a porták konyháiban eltüzelt kukoricacsutka, napraforgó szárak, és a tavaszi gyümölcsfa nyesedék füstjével, meg az istállók különleges szagával. Gyerekkorunkban az orrunk az egyik legfontosabb, illatokra, szagokra még igen érzékeny szervünk. Alkalmas emlékek, hangulatok és benyomások igen intenzív rögzítésére. A bányatelepi „hatajtós” lakások mellet állattartás, kertecske csak ritkaság számba ment, ugyan a kamilla ott is nyílt, de szénnel tüzeltek, amelyet a Magyar Állami Kőszénbánya Rt. természetbeli járandóság formájában, ingyen juttatott a bányászoknak. A tűzhelyekben és kályhákban elégetett barnaszén füstjének szaga minden más illatot elnyomott. Így most a megszokottól egy teljesen eltérő támadás érte ősi érzékszervünket. Ez összekapcsolódott a minket körülvevő barátságos légkör és a friss pogácsa okozta jó közérzettel, ami mély békességgel, csöndes örömmel és az új élmények várakozásának izgalmával töltött el mindannyiunkat.

Volt a régi falvaknak varázsa. Éjszaka a kutyák ugatása, a falu-közeli kenderáztatóról behallatszó békakoncert, a tücskök monoton cirpelése, az éjjeli baglyok kiáltásai, a szentjános bogarak titokzatos villogása! Nappal az háziállatok hangjai, a kocsizörgés, lódobogás, az ökrök húzta szekerek nyikorgása, a fecskék csivogása, a verebek hangjai, a gólyák kelepelése! A rendezett utcák, tiszta udvarok s egy távoli, éles, ritmikus csengő hang a falusi kovácsműhely irányából – mai világunkból visszavonhatatlanul eltűntek. Volt ugyan villany a faluban, de azt csak az utcák gyér világítására használták. Háztartási gépek nem voltak. A petróleum lámpák szelíd fénye és szaga hozzátartozott az esték hangulatához. S ha este, kicsit fennmaradhattunk és felnéztünk a nyári égboltra, ámulattal néztük a csillagos ég gyémánt ragyogását, olyat, amit ma már soha!

Nekem akkor úgy tűnt, hogy Palotabozsokot a háború alig érintette. A hadak átvonulásának megpróbáltatásai után, a velünk kiegészült kicsi falu hozzálátott, hogy talpra álljon: azok lehettek a hagyományaik szerint megélt, utolsó boldog hónapjai! Romos házat, alkalmi katonasírokat, hadigépek roncsait, idegen katonákat nem láttuk sehol. Amikor mi odaérkeztünk, a falu még látszólag a ferencjózsefi idők derűjét és biztonságát árasztotta, őrizte a Németországból hozott ősi szokásait, nyelvét és élte a békeidőkben megszokott életét.**

Nagyon vallásosak voltak. Szombaton, az amúgy hétköznap is gondosan rendben tartott portákon, udvarokon és az utcákon, mindenki szorgoskodott, takarított, kimeszelték az ólakat, az udvaron a kemencét és kifoltozták a kerítések hibáit, kopásait festegették. Este megfürösztötték a gyerekeket, majd ágyba dugva őket, a felnőttek is megfürödtek, s másnap gyönyörű népviseletükben jelentek meg a templomban, amely mindig zsúfolt volt. A vasárnapi szent misén a pap németül prédikált, de a kedvünkért magyarul beszélt hozzánk, és gyönyörűen szólt a sváb leányok-asszonyok kórusa. A mise végén nem oszlott széjjel a falu népe. Kis csoportokban beszélgettek a templom előtt, örvendeztek egymásnak, s a pap is kijött közéjük. Ha nyáron elkészültek az aratással, igazi sváb bállal ünnepeltek abban a tágas bálteremben, amely éppen az engem vendégül látó család házával szemközt állt az utca sarkán. Mi gyerekek ott szaladgáltunk a bálterem szélein, élveztük rézfúvós zenét és a fölfordulást, ami a sváboknál csak ilyenkor volt megengedve.

Az engem választó Heilmann család – az édesanya, az anyai nagyszülők és egy velem egyidős, vagy talán egy évvel idősebb fiú, Joska – szeretettel vittek haza az orgonabokrokkal szegélyezett temetőbe vezető utca sarkán álló, csinos, verandás házukba. Emlékezetemben két leányka is megjelenik, nálunk kisebbek, akik talán a szomszédból, vagy a Heilmann rokonságból jártak át hozzánk, játszani.

Palotabozsoki nyaralásom alatt Joska a testőröm és tanítóm volt, egyszemélyben. A család meghatározó tagjai voltak a nagymama, az Altmuti, s az idős bácsi, akit csak Tata, vagy Altfáti néven szólítottak. A fiatal, vékony, gyermekét szigorral nevelő, hozzám mindig kedves mosolyú édesanya egyedül vezette a gazdaságot. Férje a háború végén lett SS-katona, s minden nap várták hazajövetelét. Emlékszem egy béresre is, aki minden nap megjelent a háznál és részt vett a gazdasági munkákban. Jó módú gazdák voltak, mert az istállóban két tehénre és két ökörre emlékszem, de lovakra em. Sertéseket, birkákat is tartottak. A legtöbb ház udvarán magas, oszlopos galambdúc is volt, sok-sok galambbal. A tyúkok, kacsák, nyulak és libák serege minden sváb udvarban természetes volt. Nagy rend, tisztaság volt mind a házban, mind a gazdaságban. Mi gyerekek a kötelező arc, nyak, láb és fenékmosás után, a tyúkokkal feküdtünk. Korán keltek: emlékszem, reggel 6-kor a falu harangja ébresztett engem, de akkor Joska már régen kint serénykedett az istállóban. Majd a falu gulyása a teheneket cifra kürtöléssel gyűjtötte össze, aztán őt követte később a kondás, aki egy rekedtes, szaggatott tülökszóval jelezte a portáknak: ideje a disznókat a kondához csapni! Bámulatos volt, ahogy ezek az állatok a kürt és a duda hangjára reagáltak, s ahogy este maguktól hazataláltak.

A férfiak egyszerűen, de nagyon praktikusan öltöztek. A felnőttek és a munkát már 5-6 éves korukban megismerő gyerekek, munkaruha gyanánt, hosszú, zöld színű, lenvászon kötényt viseltek. Bámulatos volt, ahogy magukat mindennel ellátták. A kendert, lent és gyapjút maguk állították elő, a ruhát, cipőt kalapot itt a faluban gyártották le a kiváló sváb szakemberek, de minden háznál volt rokka és szövőszék is. Láthattam ezeket működés közben: az Altmuti minden este leült a lábbal hajtott rokka mellé, nyálazva-sodorva a vég nélküli fonalat, vagy a szövőgéppel küzdött, horgolt, hímezte a csodálatos sváb mintákat a kendőkre, főkötőkre, kötényekre. Kötötte és varrta a pacskerokat (puha bőrtalppal megerősített, kötött gyapjúharisnya), meleg rékliket, szvettereket, minden korosztálynak. Az Altfáti, életkora úgy 60 és 70 év között lehetett, dús, ősz, göndör hajú, piros arcú bácsi volt, aki a ház körül egész nap csinált valamit, nagy nyugalommal. A családban megkülönböztetett tisztelet övezte. Joska, s aztán vele én is, mindig lestük, figyeltük, mit csinál? Gyakran kijárt a szőlőbe, s nála volt a pincekulcs. Leginkább arra emlékezem, ahogy pihenés gyanánt, kint a hosszú verandán, öreg kezeivel kukoricát morzsol. Vagy aratás idején, ahogy számomra csodálatos ügyességgel, a kaszákat, sarlókat kalapálja, élesíti. De minden szerszámra, mezőgazdasági gépre és munkaeszközre – ásóra, kapára, lapátra, szecskavágóra, kocsira és szekérre – ő viselt gondot. Ezek mindig tiszták és kiváló állapotúak voltak, szép rendben sorakoztak a szérűben, csűrben. Volt ott egy kis munkapadja is, rajta egy satu, a falon szegekre akasztott kéziszerszámok és egy kézi kukoricadaráló. Ha más munkája nem akadt, régi, görbe szögeket egyengetett, diót pucolt, a kerítéseket javítgatta, vagy a görénynek, nyestnek az ólak alá csapdákat állított. A kis dakszlijuk remek patkányfogó volt, s vele szemben a rókáknak sem volt esélye.

A faluban kovácsműhely is volt, amelyet zseniális kovács mester vezetett, két inassal. Minden szerszámot legyártott, bármilyen gépet kijavított, de még az akkoriban faluhelyen ritkán látott, de gyakorta lerobbanó gépkocsikba is ő lehelt lelket. Káprázatos volt a hatalmas fújtatója s a szikraeső, amit az izzó fém adott, amikor megformázta azt. Számomra a falusi élet hangulatához, az állatok hangjai mellett, hozzátartozik a kovács műhely üllőjének távoli csengése is. Volt a falu végén, attól kicsit távolabb egy nagy, zömök, zúgó-zakatoló vízimalma, ahol a hatalmas vízikereket – nem tudom milyen nevű –  patak vize hajtotta. A molnár lisztes ruhája, vörös pofaszakálla, elképesztő ereje engem elbűvölt. Könnyedén tette-vette a gabonával vagy liszttel teli zsákokat, s a kedvemért egyszer leállította a malmot, s ekkor a hirtelen beállt csöndben még sokáig lehetett hallani a csöveken, vályúkon lepergő gabonaszemek surrogását, ami a malomkereket hajtó víztömeg zúgásán is áthallatszott. A magyarul is jól tudó molnár ezt a neszt a malom gépeit-kerekeit hajtó törpécskék szuszogása gyanánt magyarázta, akik rögtön elalszanak, amikor a munka szünetel. Joska ezen csak nevetett.

A reggelink meleg, frissen fejt, szűrt tej volt, egy nagy karéj, feledhetetlen ízű, sváb barna kenyérrel. Akinek kedve tartotta, mindig volt aludttej, olyan fenséges, amilyet csak friss tejből lehet készíteni. Köcsögből ettük, s abban mindig kellemesen hűvös maradt. Vacsorára a tejfeles túróhoz héjában főtt krumplit kaptuk pirospaprikával, vagy kacsazsíros kenyeret zöldhagymával, esetleg zöldpaprikával. Az ebédek sűrű levesből álltak, benne tészta, bab, zöldségek, lencse vagy káposzta. Feledhetetlen, azóta sem érzett íz emlékezetemben a knédli fejtett babbal, vagy a mákos nudli! Húst ritkán ettünk, csak a hét végén, vagy ünnepeken. A káposztás ételeik nagyon finomak voltak. A párolt savanyú káposztához zsírban sült, krumplival és liszttel készült gombócokat kaptunk. Sárgabarack érés idején érkeztünk. A sváb gyümölcsös lepény íze is feledhetetlen! A kenyérsütésre úgy három-négy hetenként került sor, amikor a hatalmas, kerek kenyereket az udvari kemencében sütötték meg. A kenyértészta maradékából a kemencében sütött lapos pogácsa, frissen, zsírral megkenve, fölséges táplálék volt. Ma sem értem, hogyan állt el a sváb kenyér hetekig anélkül, hogy megromlott volna?

A ház utcai oldalán díszes bejárat volt, az ajtaján színes üveg ablakocskákkal, a ház maga 3 helyiségből állt. A kis virágágyással ékesített utcai frontra nézett az a szépen pingált bútorokkal berendezett tágas szoba, amit csak kivételesen használtak, s ahol most én alhattam, egymagam. Ágyam felett a falon kis feszület volt, ágyam mellett egy nagy alakú Mária kép: az égnek emelt arcú, kék lepellel borított, szomorú Szent Anya szemei könnyben úsztak, glóriával övezett szívét tőrök döfték át. A kép alatt kis csészében szentelt barka, fali gyertyatartó, kis imazsámoly. A gyertya alatti kis tálkában a megdermedt, vastag viaszréteg azt mutatta, hogy magányos éjjeli óráiban valaki hosszan imádkozik itt. A középső tágasabb helyiség egyidejűen volt konyha, ebédlő és nappali. Egyik oldalán búbos kemence, másikon nagy tűzhely (spórhájt). A búbos kemence melegítette télen a harmadik helyiséget, ahol a szülök, nagyszülők és a gyerekek aludtak. A ház udvari frontját karcsú oszlopokkal díszített fosszú folyosó szegélyezte. A ház a csűrrel, mellette az istállókkal és mögötte a nyitott oldalú, fedett szérűvel – a kocsiszínnel – folytatódott. Nagy szalma és szénakazal következett ezután. A tágas udvaron, szemben a konyhával, volt egy méretes kemence és a konyhaajtóval szemben, attól kissé távolabb egy karos pumpával működő, szivattyús kút állott, mellette vályú, az állatok itatásához. A cseréptetős házak ereszei nagy beton- vagy fakádakba gyűjtötték össze az esővizet, s az aszályos évszakba a kis zöldséges keretet azzal öntözték. Hátul az udvar végén egy körülárkolt, igen szépen igazított trágyadomb volt, közelében a klasszikus, faüléses, mindig tiszta budival. A sertés- és a baromfiólakat a trágyadombhoz közel, az udvar istállókkal szembeni oldalán helyezték el. Tartozott még az udvarhoz egy nagy kukorica góré, a gyerekek számára mindig zárt pince, fészer és egy kisebb zöldséges kert is.

A palotabozsoki hónapokban egyedül az öcsémmel, Gáborkával maradtam kapcsolatban, aki alig múlt 4 éves. Mivel ő szőke és göndör hajú volt, a kedves, mosolyra álló, kék szemével az állomáson elsők között talált gazdára. Nagyon szerette Gábort az a sváb család, ahol ő számított akkor a legkisebbnek. Gyuri bátyám már 9 éves elmúlt, és a falu távolabbi utcasorán lakott. Vele sem nekem, sem Gáborkának nem volt kapcsolatunk. Emlékszem Gyurinak egy csínyjére, amikor úgy augusztus közepén, egy nála valamivel idősebb, falubéli rosszcsonttal megdézsmálták egy gazda szőlőjét, – kizárt dolog, hogy néhány fürtnél többről lett volna szó – s ezért a kisbíró, kordéban ültetve, végig hajtotta őket az utcákon, nyakukban „Loptam” feliratú, kétnyelvű táblával, meg-meg állva, dobpergéssel csődítve össze a népet, tette köztudottá a gyalázatot. Bátyám megszégyenítése miatt sírtam titokban, nagyon sajnáltam őt. A lopás nagyon súlyos bűn volt a sváboknál, de a hazug embert sem tűrték meg maguk között.

A gyerekekkel – ugyan kezdetben kézzel-lábbal mutogatva – jól megértettük egymást s ragadtak rám a sváb szavak, kifejezések. Joskával igen közeli lett a kapcsolatom, mindig a nyomomban járt, szemét rajtam tartotta s én is engedelmes tanítványnak bizonyultam. Részese lettem a falusi életnek. Habár egyszerűbb feladatokkal, de beilleszkedtem életritmusukba. Kezelhettem a szivattyús kutat, a Joska által levágott sarjút raktam fel a kis targoncára, friss szalmát hoztam az istállóba, később már a lovakat is kefélhettem. Emlékszem, aratás ideje volt, s nekem a kezembe nyomtak egy nagy, talán 2-3 méter széles fagereblyét, amivel az aratók után gyűjtöttem össze a marokszedő asszonyok nyomán elhullott kalászokat. Nagyon hamar megtanultam a frissen vágott tarlón mezítláb járni, ami kezdetben szörnyűnek tűnt. Gondot fordítottak mindenütt a tisztaságra és rendre – a lakásban, az istállóban és az udvaron is. Az udvar esti rendbetétele Joska és az én feladatom volt. Az istállót nagyon szerettem! Fecskefészkek tömege sorakozott ott, nem csak a házak eresze alatt, de még inkább az istálló gerendáin. Le nem verték volna azokat, s nem emlékszem, hogy Joskával egyszer is madárfészkek kirablására vetemedtünk volna. Tokod-Altárón a kis bányászgyerekek egyik kedvenc szokása volt ez. A szomszéd gyerekek bevontak játékaikba. Joska nagy mestere volt a bodzapuska, a bodzafurulya és a nyírfasíp készítésének, de legszívesebben a kavicsokkal játszottunk, s amikor később a „Pál utcai fiúk”-at olvastam, ráismertem az ott leírt „golyózásra”. Néhány sima, gömbölyű, lehetőleg egyforma nagyságú dunakavics kellett hozzá. Az ilyen különleges kavicsok nagy becsben álltak. Nemecsekék és a Pásztor fiúk ezt színes üveggolyókkal játszották. Úgy 6-8 darab, alig cseresznyényi kavicsunk volt, s közülük az egyik a többitől színével elütött: ez volt a „király”! A földre kuporodva játszottuk. Az egyik fél az összes kavicsát egy lapát felületénél nem nagyobb területen eldobta maga előtt a földön, s a másik félnek kellett ezeket aztán összeterelgeti egyenként, egyik kezével a saját „király” kavicsát feldobva a magasba, s ugyanezzel a kezével a szétgurított kavicsokat a másik kezének hüvelyk és mutató ujjával alkotott híd alatt átgurítva, egy kupacba terelgetni úgy, hogy a terelő mozdulat után villámgyorsan el kellett kapnia a visszahulló „királyt” is. A legnehezebb az utolsó mozdulat volt: a dobó kezünkkel összemarkolni a kavicskupacot, s a kavicsokkal teli markunkkal még el kellett kapni utoljára „királyt”. Aki ezt megcsinálta, elnyerte az ellenfél összes kavicsát! Ha közben hibázott, úgy az ellenfélen volt a sor. Órákig lehetett ezt játszani. Egy ilyen kavicsokkal folytatott meccs alkalmával kaptam egy nagy pofont Joskától. Már nem tudom, miért. A dolog ugyan meglepett, s mert sok testvérem között azért némi tapasztalatom már volt a verekedés technikájáról, hasonló pofonnal válaszoltam. Joska rám vetette magát, és letepert a földre, püfölt tiszta erőből. Erős, jó felépítésű, hozzám képest jóval fejlettebb legényke volt. Az Altmuti szedte le rólam. Joska édesanyjától kapott két nagy pofont, amitől viszont én fakadtam keserves sírásra:
– Líbe mutti, tut ím nikszt vé! Joska iszt nikszt suldik! – kiabáltam. Nem lett harag belőle. Szerettem Joskát.

Van egy másik kellemetlen emlékem is. Valahogy úgy a nyaralásunk vége felé súlyos, nagyon fájdalmas görcsökkel járó hasmenésem lett. De csak nekem, a környezetemben senki másnak. Orvos nem volt a faluban. Azt hiszem Bátaszékre jártak át a faluból, ha orvosra volt szükségük. Engem először vadgesztenye főzetével itattak, de azt kihánytam. Majd a Kneipp-féle malátakávét ittam, liter számra. Legalább folyadékpótlásnak nem volt rossz. Végül pár napig sós vízben főtt krumplival kiegészített koplalás és a közönséges köménymagos leves – hatott. Ha a faluban valaki beteg lett, azt az ősi, „fűben-fában orvosság” tudásukkal maguk gyógyítgatták. Mindenre volt módszerük. Itt tapasztaltam meg először a nyers, érett paradicsom csodálatos hatását a körömágy gyulladásra, és a kelésekre. De a vérző sebekre az istállóban összegyűjtött pókhálókból gyúrt gombóc hajmeresztő és roppant veszélyes szokását is alkalmazták. Fogfájásra pálinkába mártott gyolcsdarabot raktak.

Az aratás befejezésekor nagy mulatság volt a faluban. A fiatal legények és lányok legszebb ruhájukat – népviseletüket – öltötték fel és átadták magukat az önfeledt vidámságnak. Harmonikaszó és rézfúvósok szolgáltatták a zenét. Egy dallamfoszlány még ma is a fülembe cseng. Mi gyerekek ott szaladgáltunk a parketta szélén, a kisebb leánykákkal évődve, kergetőzve. Ezen a falusi mulatságon a bálterem előtt megjelent egy furcsa, nagy és magas autó, kék és fekete színekkel kifestett oldalán a felirattal: MAGYAR RÁDIÓ. Az autóból 2 fiatal nő és 2 férfi szállt ki, hosszú kábelt húzva maguk után. Bent a mulatozókkal beszélgettek. Gondolom, a kor bonyolult és monstruózus, elektroncsöves hangrögzítőjével (?) készítettek riportot egy igazi aratási bálról, talán éppen a Falurádió, vagy a pécsi nemzetiségi rádióadás számára. Az egyik riporternő megszólított:
- Ugye te nem vagy palotabozsoki gyerek?
Nyilván, nem voltam népviseletben, ezért szúrt ki. Kikérdezett, kiféle-miféle vagyok, hogy kerültem ebbe az igazi, színtiszta sváb faluba? Éppen Muttitól kapott baracklekváros buktát majszoltam. Illatos, friss, foszló, mégis rugalmas, lekváros bukta volt. A néni a Magyar Rádiótól megkívánta.
– Tudsz nekem szerezni ilyet? – kérdezte. –  Adok érte csokoládét.
A csencseléshez már én is értettem:
- Egy buktáért mennyi csokoládét kapok?
– Nézd csak! De dörzsölt vagy! Hát mennyit kérsz.? Nálam csak egy kis szelet van most. De ha kimegyek az autóhoz, minden buktáért egy szelet csokit adok.
- Akkor hozok 4 buktát. Jó lesz?
- Rendben van, te kis góbé!

Átszaladtam a bálhelyiséggel átellenben lévő otthonunkhoz, és elmondtam Muttinak az alkut. Csóválta a fejét. Csokoládét már évek óta nem láttunk, a palotabozsoki gyerekek jóformán azt sem tudták, mi az? Nagy luxusnak számított, igen becses nyalánkság volt, magas feketekereskedelmi árfolyammal. Mutti becsomagolta selyempapírba a 4 buktát. Büszkén hozam haza a 4 szelet csokoládét, amit élvezettel eszegetett a kis családunk.

S végül, el kell mondanom palotabozsoki emlékeim legkomorabb, legszomorúbb végét is. Pedig milyen nagy boldogsággal kezdődött az a nap! Augusztus valamelyik utolsó napján, az egyik reggel, amikor felkeltem és átmentem a nappaliba, ott egy derűsen rám mosolygó, éppen borotválkozó fiatal, sötét hajú férfit találtam. Körülötte ugrabugrált és csivogott a három gyermek:        
– Fáti, Fáti! Gebrokt du hoszt mir etvosz? – kérdezgették.
Joska büszkén hozzám fordult:
– Er is unzer Fáter! Hojte Nokt gam er cuhojze ósz dem kríg!

Még aznap délelőtt megjelent a falu elöljárója és egy rendőr a Heilmannék portáján. A családfő és felesége a belső tiszta szobában fogadta őket. Az ajtót becsukták maguk mögött. Mi gyerekek kint hancúroztunk az udvaron, nagy vidáman: az édesapa megérkezésének öröme töltött el mindnyájunkat. A két öreg magába roskadva, egymás kezét fogva ült a konyhaasztal mellett. Már tudtak, vagy sejtettek valamit? Sokáig kellett várnunk. Joska többször bement a konyhába és fülét az szobaajtóra tapasztotta. Amikor a családfő végre kijött a vendégekkel, nem mosolyogtak. Mutti nem jött velük, s amikor a gyerekek is látták, hogy valami nincs rendjén, elcsendesedtek ők is. Joska és én bementünk a hálószobába, ahol aludni szoktam: Mutti az asztalra borulva zokogott!

Alig mentek el az elöljárók, a háborút éppen megjárt édesapa kiment a fészerbe és kiürítette azt. A gabona kézi cséplésénél használt nagy leplekkel az oldalait is befedte, úgy-ahogy. Joska segített neki. Estefelé megérkezett a ház elé egy öreg, viharvert parasztszekér, két sovány ló húzta. A bakon egy süveges, borotválatlan, poros, elgyötört arcú, sovány férfi ült, mellette kendővel a fején, fekete ruhában a hasonlóan fáradt felesége. A szekér derekában egy idős néni – talán a nagyszülő -- és négy gyerek, 3-tól 10 évesig. Néhány kopott bútor volt még a szekéren, talán két láda. Senki nem fogadta őket, senki nem örült nekik. Sokáig némán állt az a szekér a kapu előtt. A gyerekek a szekéren nagyanyjukhoz bújtak, a bakon ülő édesanyjuk szemmel láthatóan imádkozott. A férje nem mozdult. Eközben a Heilmann család is az én hálószobámban imádkozott, a szentelt barkával díszített, nagy Szűz Mária kép előtt. Összesereglettek a szomszédok. Senki nem szólt. Csak a kutyák ugattak. Mi gyerekek a kapu előtt toporogtunk, arcunkat a kapu réseihez szorítva figyeltünk kifelé.

Aztán egy jó fél óra múlva a Heilmann házaspár összeszedte magát... A szekér megérkezése óta vonyító kutyát bezárták. Vasárnapi ünneplő ruhát öltöttek. A nehéz konyhaasztalt kihozták az udvarra, fehér abroszt terítettek rá, kerítettek 7 széket. 7 köcsög aludttejjel és 7 nagy szelet kenyérrel megterítettek. Joska kinyitotta kaput, s Fáti határozott léptekkel kiment a „telepesekhez”.
Arcán zavartság és valami mosolyféle volt, amikor enyhe akcentussal, magyarul, tompán megszólalt:
–  Gazduram, jöjjenek be békével, és foglalják el helyüket a szerény asztalnál. Hátul a
fészerben találják átmeneti helyüket, de itt most már mi leszünk egy darabig a maguk vendégei. Minden a maguké itt, és mostantól mi leszünk földönfutók. Isten áldása legyen mindannyiunkon!

Másnap már minket, nyaralásra küldött vendégeket is összecsomagoltak Palotabozsokon, s a gesztenyefákkal övezett templom melletti téren búcsúztunk el a lelkileg összezavart sváb falutól. Minden tokod-altárói gyerek kapott ajándékot a vendéglátóitól. Pacskert, réklit, lájblit. Évekig hordtuk ezeket a becses holmikat, a derék, palotabozsoki sváb asszonyok keze munkáját.

Soha többé nem hallottam Heilmannékról, és azóta nem jártam Palotabozsokon sem, – de boldog álmaimban néha még gurítgatom Joskával a dunakavicsokat abban a hajdanvolt, tündéri, kicsi sváb faluban.

* A vasúti vonalak a háborús események során a Dunántúlon használhatatlanokká váltak: a Mecsekben az alagutat és a viaduktot felrobbantották. Így a Dél-Dunántúlt csak Szolnok – Szeged – Bátaszék irányából, a sebtiben helyreállított Tisza hídon át lehetett megközelíteni.

** Csak később tudtam meg, hogy a demagóg Volksbund agitátoroknak, majd a Vörös Hadsereg atrocitásainak, a malenkij robotnak itt is voltak áldozatai, nem is kevesen: a Szovjetunióba hurcolt magyarországi németek között és a Németország nyugati és szovjet zónáiba történt kitelepítettek között is, Palotabozsok 489 személlyel volt érintve. Az 1938-as összeírások szerint Palotabozsokon 1845 fő lakott, 53 magyar, 1792 német. 1945-ben 1323 lakosa volt a községnek, 455 magyar, 868 német. A falunak ma 1000 lakosa van.

Dr. Kovács Antal

Hozzászólások

A történet írójának egyik barátja megkért, hogy aki tud segíteni a fenti történet szereplőinek megtalálásában, az tegye meg, hogy összehozhassuk közel 70 év után az ismerősöket.

A szöveg fordítását a szerző egyik Németországban élő barátja végzi.

A gyermeket vendégül látó család neve talán nem Krebs volt, hanem Heinemann, esetleg Heilmann. A barátja Hanzi most 77 éves lehet (~1937-es születésű).

A szerző barátja Heilmann József, jelenleg is Palotabozsokon él.